Emlék és titok: egymás fénytörései. Csakhogy míg az előbbi, a rejtőzködő és szégyenlős emlék számol saját sérülékenységével, illékonyságával és határaival, addig az utóbbi – dacolva mindezzel – eltökélt, felfelé tör és kész bármire, hogy fény derüljön rá, hiszen titok, ilyen a természete.

Légrádi Gergely Énis, teis című darabja mélylélektani szondaként mesél el egy rég elfeledett, de most felszínre bukkanó esetet, amibe van, aki óhatatlanul keveredik bele, van, aki szenzációként csap le rá, és vannak, akik kéretlenül segítenek, hogy aztán a történet hősévé váljanak, sőt kulcsává. Egy olyan történet tárul elénk, amelyet egyesek abúzusnak élnek meg, míg mások feledésre ítélt, szerencsétlen alkalomként gondolnak rá. 

De hol marad mindebből az áldozat, a bántalmazott nő, aki amint letenné a fájdalmát, mások feltépik a sebeit? Képes-e megvédeni magát, képes-e lépni? És miképpen reagál a bántalmazó és az ő családja, környezete? Hiszen a dolog kulcsánál mégiscsak fontosabb a dolog nyitja.